Ma vége lett, nem volt kétségem, de valahol a kis lelkem mélyén reménykedtem egy picit.
Itt maradtunk egyedül Panni madárral.
Üres a lakás, a szívem kiszakadt a helyéről, nagy Panni elment és én ezt nem tudom elfogadni, megemészteni. Az eszem hiába tudja, jobb lesz így, hiszen ez már nem az első ilyen eset volt, viszont muszáj, hogy az utolsó legyen.
Reméltem, hogy meggondolja magát és a lelke mélyén tudnia kell, mennyire szerettem, még ha mostanság a gyász idején nem is igazán tudtam kimutatni. Megint arra értem haza, hogy itt vannak összepakolva a cuccok és ezt egyszerűen nem lehet megszokni, borzasztó érzés. Sírok megint, szanaszét szakadok, nem elég, hogy Anyukámat elvesztettem épp ma két hónapja, most még a páromat is.
Hibás vagyok, igen, biztosan adtam rá okot elégszer, de az nem igaz, hogy ne szerettem volna egyetlen Pannikámat. Sőt, hosszútávon terveztem Vele, úgy gondoltam mellette érdemes megállapodni.
* * * * *
Most csak Oskar, a vak cica videóját nézzük Pannikával és szipogunk. Na jó, ő nem, mert ő madár és nem szipog. Csak csendben gubbaszt, érzi a végtelen szomorúságot a levegőben.
Papával beszéltem majd' 3/4 órát telefonon, próbált megnyugtatni, de nem sikerült. Vigasztalt, most már csak mi maradtunk egymásnak. Sok időbe fog telni, mire összeforrnak a sebek, talán soha...
