Ma kimentünk Papával a temetőbe Anyuhoz, hogy rendbe tegyük a sírt. A sok-sok szép koszorút hó lepte, a virágok elhervadtak, megfagytak. Hideg volt, de mégsem fáztunk, a nap sütött, emberek alig-alig jártak arra, a madarak énekeltek, mindenütt szép hótakaró fedte a sírokat, az utat, mindössze egy-egy macskanyom látszott csak. Nekiláttunk a rendrakásnak, Papa leszedte a a gyász-szalagokat a koszorúkról, én meg elvittem őket a lerakóhelyre. Fél órán keresztül csak jöttem-mentem a sír és a lerakó között a koszorúkat és csokrokat cipelve, csendben gondolkodva, a hó ropogott a cipőm talpa alatt, miközben Anyukámra visszaemlékezve kicsordultak a könnyek a szememből... Mikor végeztünk, szépen letisztogattuk a sírkövet, egy-két művirágos koszorút meghagytunk, raktunk friss virágot a sírra, meggyújtottunk egy tucat mécsest és utána hosszú-hosszú percekig fejünket lehajtva némán emlékeztünk. Akkor megint nagyon kellett sírnom. Még csak 6 hete, vagy már 6 hete, teljesen mindegy, így is, meg úgy is szörnyű nehéz elviselni a fájdalmat, hogy nincs közöttünk. Szeretlek Anyukám!
