Valami bevillant az agyamba. Érdekes és egyúttal megnyugtató érzés. Sokat szoktam gondolkodni a történtek után, ha valaki megbánt, vagy rossz embernek titulál ilyen-olyan esetekben. Mindig felteszem magamnak a kérdést: "Tényleg így van vajon?", mert fontos, hogy tudjam. Ez nyilván önértékelési zavar, kisebbségi komplexus olyanokkal szemben, kik hatalmaskodók, határozottak vagy szimplán gonoszak. Gyakran a félelmeim irányították az elmémet és ezért adtam nekik igazat, saját magammal szemben. Egyszerűen nem hittem el, hogy én jó is lehetek, pedig sokan mondták már. Az ember azonban furcsa lény, könnyen befolyásolható, pont a fentiekben leírt okok kapcsán.
Szóval a lényeg, amire éppen az imént gondoltam: a mai nap is bebizonyította, hogy lehet benne igazság. Kétféle élőlény van a világon, akik ÖSZTÖNÖSEN megérzik a jót, akik nem érdekből vagy bármely más okból szeretnek, illetve adnak szeretetet: az állatok és a világ által még meg nem rontott emberek, azaz a gyerekek.
Általában, ha jártamban-keltemben találkozom bármilyen állattal (legtöbbször kutyával persze), mindig késztetést érzek, hogy megsimogassam (mert én vagyok a Simogató). Félelemérzet nélkül, pusztán azért, hogy neki is jó legyen és nekem is. Az esetek igen nagy hányadában az állatok rendkívül barátságosak velem, sokszor azok is, akik általában nem nagyon engednek közel magukhoz senkit a gazdájukon kívül. Ezt volt, hogy említették is. A gyerekekről meg már írtam az előző bejegyzésben.
Nos, amennyiben ők (állatok+gyerekek) ösztönből jónak gondolnak, akkor ezt el kell hinnem. Akár paranormális, akár nem. Viszont akik belém vagy a tulajdonságaimba kötnek bele, azok nem ösztönösen cselekszenek. Következésképpen megnyugodhatok, a lelkiismeretem tiszta, s ha követtem is el hibákat az életben, sosem rosszindulatból tettem, maximum azért, mert én is torzultam a világ által. A lényeg, hogy eredendően JÓ vagyok. Akik pedig a sötét oldalon állnak, azokat csak sajnálni tudom (kivéve Darth Vadert, őt eléggé bírom).
